Szeretetre vágyik, de egy szektavezért nem szeretnek a hívők

Ilyen beszari kormánya talán még soha nem volt ennek a szerencsétlen országnak. Gyáva politikusok, a sajtó és a számonkérés elől kengyelfutó gyalogkakukként menekülő, túlfizetett, alulművelt, pitiáner harácsvitézek követelik a tiszteletet a szélrózsa minden irányából. Jó ideje töprengek azon, hogy mi a bánatért nem boldogok ezek? Hatalmon vannak, mindent elértek, amit akartak és mégis úgy vinnyognak hetedik éve, mint az a bizonyos örömlány a fürdőben.

Aztán rájöttem, hogy nem értek el mindent és nem kapták meg, amire leginkább vágynak. Az a rossz hírem van, hogy ez így is fog maradni. Igaz ugyan, hogy szinte bármit megtehetnek, szétdobhatják maguk között az ország vagyonát és vihetik haza a szajrét, jelenleg nincs számonkérés és nincsenek működő törvények, sem rendőrség, sem ügyészség, vagy bíróság, ami szembe merne menni velük. Néhány bíró van, aki független tudott maradni.

Ahogy az már lenni szokott, nem elég a meglévő, olyasmire vágynak, ami semennyi pénzért sem megvehető. Ezen a ponton be is fejezem a lábujjhegyen táncikálást, mert ebből senki sem fogja megérteni, hogy mit is akarok mondani. Legalábbis az biztosan nem, akinek jó lenne értenie, aki érti, az pedig magától is tudja.

A Fidesz, pontosabban Orbán rohadtul akarta ezt az országot. Győzni akart, uralkodni akart. Hosszú évekig dolgozott ezért, a lassan feledésbe merülő Simicska Lajos aktív segédletével. A győzelemhez kellett persze a jelenleg ellenzékben duzzogó MSZP balfaszsága és az, hogy az ország lakóinak elege legyen a szerencsétlenkedésből. Akkor győzött Orbán, felmászott a trónra és a már jóelőre kidolgozott taktika szerint elkezdett szétverni mindent maga körül. Az elsőszámú ellenség az értelmiség volt, ellenük konkrétan hadat üzent Felcsút kivénhedt focistája. Egyfajta kulturális forradalom zajlott az országban és ezt nem most mondom először, évek óta erről beszélek.

Pozícióhoz jutottak olyan figurák, mint Kósa Lajos, Németh Szilárd, Kövér László, Szijjártó Péter, Tállai András, Balog Zoltán, Hoffmann Rózsa és társaik. Olyan emberek, akik a versenyszférában legfeljebb egy portásfülkében teljesíthettek volna szolgálatot. Vannak persze agyafúrtabb talpnyalók is a vezér körül, mint Lázár, vagy Rogán. Orbán a butábbakkal nem nagyon tud mit kezdeni, nekik az a feladatuk, hogy teljesítsék a parancsokat. Az értelmesebbektől meg fél, mert veszélyt jelenthetnek a hatalmára és bármikor megtámadhatják a trónt, amikor megfelelőnek tartják az időpontot.

Nagyon tudatosan építette fel a szavazói bázisát is. A legbutább réteget célozta meg és célozza ma is a primitív, könnyen megjegyezhető üzeneteivel. Közben szeretere vágyik, de egy szektavezért nem szeretnek a hívők, hanem gondolkodás nélkül imádnak, rajonganak érte, rettegnek tőle. Mindent csinálnak, de nem szeretik.

Ott ücsörög tehát az ország élén egy nagyon magányos vezér, aki gyakorlatilag azt tesz, amit akar, csak éppen most sem fogadja be az a társaság, amelybe egyetemista kora óta vágyott. Körülveszi egy csomó agyatlan szolga, a trón körül ott keringenek az eszesebb hiénák, a lába előtt térdelnek a hívek. De senki nem tiszteli önmagáért, nem becsüli az emberségéért, nem csodálja a politikusi nagyságáért. Nincs egyetlen olyan elismert művész, közéleti személyiség, gondolkodó, tudós sem, akit elismer a világ, vagy legalább Európa és minden anyagi érdek nélkül, önmagáért Orbán mellett állna.

Márpedig ő ezt szeretné. Hogy szeressék, tiszteljék, becsüljék, felnézzenek rá. Emlékszik még valaki az indulásra?

Azt pedig mindannyian tudjuk, hová jutottunk mára. Üzleti, mégpedig családi üzleti vállalkozássá lett az ország, lebutított, megfélemlített alattvalókkal, elvtelen talpnyalókkal és örök boldogtalanságra kárhoztatott uralkodóval.

Hiába a kert végébe épített stadion, hiába az érintehetetlenség, a mindenhatóság illúziója, a suttyomban összeharácsolt vagyon, a saját lábon álló gyerek-vő-szomszéd. Az kell, amit nem kap meg. És bármennyire céltudatos a személyiségzavar, valahol mélyen tudja, hogy nem elég. Nem elég Kósa okos tekintete, a pénzért őt éltető sajtómelósok hamis rajongása, a hatalomhoz döröglőző másod- és harmadvonalbeli művészek, a huszadrangú politikai elemzők és filozófusok holdudvara. Bármennyire elégedettnek kellene lennie, nem az és soha nem is lehet az. Nem tudott bekerülni abba a körbe, ahol nem pénzben és hatalomban, hanem emberségben mérik a belépőt. A valódi szellemi holdudvar helyett épített olyat magának, ami pénzért kapható. Olyan is. Boldogtalan is.

Márpedig ha a vezér boldogtalan, mindenki boldogtalan körülötte. Ezért igyekeznek tűzzel-vassal irtani mindent és mindenkit, aki és ami szabadabb, tisztább, őszintébb, jobb, emberibb. Itt tartunk most és ez még nem a vége. De egyszer vége lesz. Csak az a vég szép már nem lesz, mert nem lehet.adomany